2016. szeptember 9., péntek

A kétéves flashback


Nem akarok visszamenni. Már megint itt tartok. Egy héttel ezelőtt úgy sétáltam ki a cégtől, hogy leszarom, nemérdekel, én ide nem jövök vissza, forduljon fel mindenki, szopassák le azt, akit akarnak, én nem fogom ennyiért tönkretenni magam, az egészségem, a magánéletem, és úgy egyáltalán, hát mi vagyok én, a kisujjamat nyújtom és kell az egész felsőtestem, még mit nem. Eltelt egy hét. Szabadságon voltam. Gondolkodnom kellett volna azon, hogyan lehetne jobbá tenni a rendszert. Ehelyett péntek este fél 9 van, nincs kedvem csinálni semmit, megettem egy vagon sütit, még rágyújtani sincs kedvem, vergődöm. Nem akarok visszamenni. Nem vagyok képes csinálni ezt még egyszer. Jópofizni. Mindenkinek azt hazudni, hogy szeretem csinálni a munkám, pedig nem, mert csak kizsigerel az egész szakma. És egyre csak azt érzem, hogy kihasználnak. A jóindulatom, a teherbíró képességem és a tehetségem. Mondogassák csak másnak, hogy teher alatt nő a pálma, nekem szükségem van az életemre. Sajnos nem tehetem meg, hogy kiszálljak. A pénz kurvanagy úr, és elvertem minden petákomat egy olyan élet felépítésére, amit igazából nem is akarok. Viszonylag megszerettem a várost... az engem körbevevő embereket, de elegem van abból, hogy este csak a négy fal vesz körül, reggel egyedül ébredek, és minden nap olyan szinten kifacsar a munka, hogy nem is vágyom társaságra, mert egyszerűen irritál az emberek jelenléte. Nem magamtól vagyok ilyen. Nem csak a cigitől szúr a szívem. Faszom. Itt vagyok egy hét szabadság után, ki kellett volna pihennem magam, vagy dolgoznom egy kész tervet arra, hogyan egyszerűsíthetnénk a munkatársak életét, beleértve a sajátomat is, ehelyett csak arra gondolok, mennyire, mennyire nem akarok visszamenni.